Tinédzser koromban jártam egy ifjúsági klubba. A klub mérete elég nagy volt, mert 12 éves kortól egészen 18 éves korig voltak tagjai. Hetente találkoztunk, ahol az idősebbek a fiatalabbaknak játékos foglalkozásokat tartottak korcsoportok szerint. Egy-egy korcsoport 15-30 emberből állt, szóval a klub akár 80-100 fős is volt, ha mindenki eljött.
Szokás volt, hogy évente bált rendezzünk a klubhelyiségben, valamikor a báli szezonban. Ilyenkor egy héttel a bál előtt táncoktatás volt a foglalkozások témája, így a bálra nemre és korra való tekintet nélkül már mindenki megtanulta az alap táncokat, mint salsa, tangó, keringő, rock’n’roll és a többi.
A bálra mindenki a legszebb báli ruhájában jött el, egyes lányok képesek voltak tetemesebb összegeket kicsikarni a szüleiktől egy-egy báli ruhakölteményre. Nem mondom, hogy én is ilyen voltam, de volt olyan év, amikor külön kértem a bálra a szüleimtől ruhát (mert az előzőt kinőttem). Ilyen volt a Valentin napra eső bálom is tizenhat évesen, mert alig vártam, hogy az új ruhámban jelenhessek meg a táncparketten. (Kisebb sikert is arattam vele.) Érkezéskor mindenki kapott egy csuklóra rögzíthető táncrendet, amin fel volt sorolva, hogy mikor milyen táncokra kell számítani, és a tánc megnevezése mellett volt egy üres rubrika is, ahova a táncpartner nevét lehetett felírni. Praktikus volt, mert ha valaki például nem tudott egy táncot (és parkettre lépésig nem tudta pótolni e hiányosságát), akkor maximum kihagyta. A bál első fél órája, az érkezés, táncrend alakítással kezdődött. A kapósabb lányoknak hamar betelt a táncrendjük, így a későn érkezők már csak a sarokban duzzoghattak, mert elfogytak a partnerek. Fura, de a klubban közel egyenlő arányban voltak fiúk és lányok, így senki ügyet sem vetett a korkülönbségekre. Simán táncba vihetett egy 12 éves fiú egy 18 éves lányt. Voltak ugyan klikkek, mint minden rendes közösségben, de igazából ezek teljesen elmosódtak, amikor bál volt.
Ezen a bizonyos bálon nagyon sokan kértek fel táncolni. Volt egy csajszi, akivel valahogy nem bírtuk egymást, és kárörvendően vettem észre, hogy mivel későn érkezett, így majdnem egész este a sarokban gubbasztott, pedig amúgy ő volt mindig a középpontban. De aznap este nem! Aznap este valahogy úgy éreztem, hogy minden rólam szól, nekem szól. Nagyon jól éreztem magam. Olyannyira, hogy nem hittem volna, hogy valaha is boldogabb, vidámabb lehetek. Vidáman botladoztam egyik barátommal egy western zenére, amikor is a szám véget ért, mi kart karba öltve röhögtünk a hiányos egyensúly érzékünkön, ami valahol a Cotton Eye Joe elején elveszett. Nem következett utána egyből az angol keringő, ahogy a táncrenden kellett volna, de nem is volt szokás rögtön folytatni, mert két tánc között volt egy perces szünet, így a párok megtalálhatták egymást. Én is azon voltam, hogy Illést megtaláljam, mert vele táncoltam a keringőt. Meg is találtuk egymást, fel is álltunk alapállásba és közben csevegtünk apró semmiségekről.
A zene csak nem akart elkezdődni. A bál házigazdája, a klubvezető srác ekkor megragadta a mikrofont:
- Kérném a párokat, hogy menjenek ki az udvarra, mert ott folytatjuk tovább a bált. Kabát nem kell, de a fázósabbak tekerjenek egy sálat a nyakuk köré.
Egyből kitört a ricsaj, hogy kint már sötét és hideg van, kell-e kabát, hol a sálam, meg ilyen butaságok. Persze azért mindenki ment ki, akárcsak a birkák a vágóhídon. Hideg volt kint és nagy pelyhekben esett a hó. Mi ki voltunk melegedve a sok tánctól, kabátot végül csak páran kaptak magukra, így dideregve, kipirult arccal vártuk, hogy valami történjen.
A hangszórókból kezdetben halkan, majd egyre hangosabban kezdett szólni az Anasztázia című rajzfilm betétdala. Lágyan, ahogy a hó is hullott. Illés hozzám fordult és megkérdezte, hogy szabad-e. Rámosolyogtam és persze elkezdtünk keringőzni, mint ahogy a többiek is.
Nem volt vonzalmam Illés iránt, de jóban voltunk, egy baráti társaságba jártunk. Mégis ez a valaha átélt legromantikusabb emlékem, ami Valentin napon történt velem, és nem szerelmi kapcsolathoz fűződik. Kint keringőzni a nagy pelyhekben hulló hóesésben az Anasztázia dallamaira! Istenem! A mai napig túlcsordul a szívem az emlékre. Imádom a hóesést. Nézni is és játszani is vele. Szeretek szánkózni, hógolyózni, és talán síelni is, bár azt még nem próbáltam. Így az, – hogy a sejtelmesen megvilágított udvaron, keringőt táncolva az egyik legfinomabb dallamú rajzfilmzenére egy kedves ismerősömmel, a nagy pelyhű hóesésben, – így az a három perc meghatározó volt az életemben.
A tánc végén megköszöntük egymásnak a táncot, és mindenkit visszazavartak a klubhelyiségbe rockyzni a szervezők.
Kaphattam utána Valentin napra ékszert, virágot, bármilyen tárgyi dolgot az éppen aktuális kedvesemtől, de ez az emlék maradt akkor is legszebb, legromantikusabb Valentin napi emlékem.
Ha neked is volt hasonlóan mély és romantikus élményed, akár Valentin napkor, mint nekem, akkor írd meg nekünk az info@retahuman.hu email címünkre a történeted, és ha hozzájárulsz, akkor a te sztoridat is közzétesszük.
