Cuki kislány voltam. Igazi, cserfes kistündér. Könnyű volt ajándékot választani nekem bármilyen nyeles ünnepre, a legapróbb csajos játéknak is hangosan tudtam örülni. Aztán betöltöttem a tizenhármat és a kedves fruskából egy pufi, de szertelen kamaszlánnyá cseperedtem. A külsőm nőiesedett lassan, de a lelkem gyerek maradt, aki továbbra is imádta a rózsaszín babaházakat.
Karácsony napja volt, én pedig izgatottan boncolgattam darabjaira az aranyszínű papírt a kis csomagomról. Kíváncsi voltam milyen játékot rejthet egy kb. két tenyérni doboz. Nos, elmondom: semmilyet. A doboz tartalma két harisnya és egy pár fülbevaló volt. Ekkor történt először, hogy csalódtam egy meglepetésben.
Hogyan tudjuk meg, mit szeretne a másik ember? Mivel okozhatjuk a legnagyobb örömet neki? Ezek a legnagyobb kérdések karácsony közeledtével. Milyen egyszerű lenne, ha néha beleláthatnánk a másik fejébe, ugyan mit szeretne igazán! Jó lenne a legtökéletesebb ajándékot adni a másiknak, jó lenne a legnagyobb örömet okozni neki, mikor kibontja az ajándékot.
De tényleg erre vágyunk, hogy a másik örüljön? Ha igen, akkor miért bántunk annyi embert, néha a viselkedésünkkel, néha a hozzáállásunkkal? Tényleg úgy gondoljuk, ha megvesszük a másiknak, a hőn áhított szifon 1518-ast, de mellette megcsaljuk, akkor örömet okoztunk? Ha semmibe vesszük a gyerekünket, akkor őszintén fog tudni örülni a legújabb xboxnak?
Évek óta próbálom rávenni a családot, hogy egymásnak ne vegyünk ajándékot, de annyira köt mindenkit a társadalmi konvenció, hogy képtelen elszakadni az ajándékmentes karácsonytól. Nekem a legnagyobb öröm, amikor együtt van mindenki, mégis minden évben akad olyan, aki távol marad ilyen-olyan oknál fogva, de elküldi a „csomagjait”. Na ez a legrosszabb ajándék a világon.
Hiszen – szerintem – azért ajándékozunk, hogy a saját lelkünknek essen jól. Nem az a legjobb érzés a világon (na jó a szerelem után), amikor a másik örül annak, amit tőlünk kapott? Ez egy őszinte, tiszta és érdekmentes érzés, a saját önzetlenségünk leképezése, így hogyan is várhatnám el, hogy a másik lemondjon erről, csak mert én újra és újra rettegek attól, hogy kinyitom a csomagot és harisnya lesz benne.
Később, persze kiderült, hogy a harisnyák tökéletesen illenek rám, aki vette, odafigyelt arra, hogy nekem vásároljon, minőségit és hozzám valót. Azt a harisnyát viseltem életem első randevúján is és higgyétek el, akkor én voltam a legcsinosabb a világon. Vagy legalábbis úgy éreztem magam.
