Egy szakítás, vagy egy nagyobb baleset sokak életében válik traumává, még akkor is, ha ő csak egy elszenvedő nézője, mint egy kisgyerek a szülei válásának. Ezeket a traumákat nehéz feldolgozni és közös jellemzőjük, hogy amikor már úgy érzed, hogy túl vagy rajta, akkor még egyet visszacsap a múltból. Karácsonykor erre még a különböző karácsonyi filmek is emlékeztetnek, mint a Karácsonyi ének, vagy a Kőkemény család, de még kevésbé drámai Karácsony krónikái I-II. is.
De hogyan lehet ezeket megemészteni, mielőtt ezek a traumák emésztenének fel minket?
Karácsonykor valahogy ezek még jobban fájnak, még élesebben ott élnek a jelenünkben is, holott lehet, hogy évekkel korábban történt eseményekről van szó. Mindennek ugyanaz a kezdete: a meglepődés, vagyis a sokk. Amikor úgy érezzük, hogy erre nem számítottunk. Ledermedünk, folyamatosan ekörül kattog az agyunk. Nem hisszük el. Majd ez a sokk mértékétől függően percekkel, órákkal, napokkal később enyhül és átalakul kontrolláltsággá. Sokaknál ez passzivitással, katatón állapottal társul, míg mások túlhajszolják magukat valami tök más elfoglaltsággal, mert így vezetik le a keletkezett stresszt. Ebből az állapotból már nehezebb és lassabb folyamat eljutni a tudatosulásba.
Tudatosult állapotban gyakorlatilag az érzelmeinkkel kell főképp megbírkózni. Szokták erre azt hinni, hogy a traumát átélt alany visszaesett, pedig csak egy következő gödörbe lépett bele. Kezdetben azért is látszódik visszaesésnek az állapot, mert a nehezebb érzelmek kerítenek hatalmukba, mint a düh bárki iránt (de fókuszálódhat egy irányba is), aztán jönnek a könnyedebbek, mint a tehetetlenség, hiány, étvágytalanság. A testi tünetek megjelenése mindenképpen jó hír, mert a gyógyulás jele, bár a testi tünetek talán a legkellemetlenebbek, mert torokszorítás, gyomorgörcs, légszomj, álmatlanság, szédülés és még sok más idegesítő tünet kíséri, amiket akár orvosilag is félre lehet diagnosztizálni, ha valaki nem köti össze magában a trauma okozta lelki sérülést a testi tünetekkel. Ez az időszak tart a legtovább, akár hónapokig-évekig is. Karácsonykor a média és a társadalom nyomására ezért szoktak átkapcsolni ebbe az állapotba. Mivel a trauma lehet egy kapcsolat elvesztése, ami ugyanolyan gyászt okoz, mint egy haláleset, hisz a kapcsolat halálát gyászoljuk, ezért a karácsonyi “ne légy egyedül”, “töltsd az idődet a szeretteiddel, szerelmeddel” szövegek még inkább nyomás alá helyeznek minket. Egy lelkileg sérült embernek ez a szokásosnál nagyobb megterhelést jelent.
Aztán jön nagy nehezen a helyzet elfogadása. A sikeres és boldog embereknek ez a nagy titka: gyorsan fogadják el az új helyzeteket, képesek gyorsan alkalmazkodni. Ez nem azt jelenti, hogy a traumák, mint egy szerettünk elvesztése, vagy a szüleink válása nem visel meg minket, ha könnyen alkalmazkodunk a helyzethez, de gyorsabban, akár napok, sőt órák alatt túl tudunk lenni az ilyen borzalmakon csupán a hozzáállásunk miatt. A gondolataink ugyanis formálják a világról alkotott képünket. Ha a világot egyik nap szürkének és borúsnak látjuk, akkor kevésbé tudunk még azoknak jó híreknek is örülni, mint azon a napon, amikor a világot alapvetően szépnek látjuk. A hozzáállásunkon múlik minden! Ha úgy érzed, hogy soha nem vagy döntéshelyzetben és csak sodródsz az árral, téged mindenki csak kihasznál és szakít veled, akkor ez azért van, mert te így döntöttél! A nem döntés is döntés! Minden attól függ, hogy hogyan állsz a dolgokhoz, mennyire tudod elfogadni az újdonságokat. Készen állsz-e már egy új kapcsolatra? Tudsz-e új emberekkel ismerkedni? Nyalogatod-e még a régi sebeket?
Ha már elfogadtuk a helyzetet, akkor már a feldolgozás jelentős részén túljutottunk és már tudunk a jelenre, sőt a jövőre is figyelni. Újra nyitottak lehetünk a világra, és már a napi problémák lépnek a trauma helyére, amikkel viszont sokkal könnyebben tudunk majd megküzdeni, mert egyfajta megküzdési stratégiát sikerült nehezen, fájdalmasan, akár testi tünetek árán elsajátítanunk. Én például a válásomkor egy hét alatt 10 kg-ot fogytam, holott élveztem az új helyzetet, mert én léptem ki a kapcsolatból, mégis a testem így üzent nekem, hogy ő bizony most egy traumát, egy elvesztést él át. Mondjuk a fogyásnak is örültem, meg annak is, hogy onnantól esélyem nyílik sokkal jobb, kiegyensúlyozottabb kapcsolatba lépni, ha alkalmam adódik rá. És úgy is lett, mert jól álltam a dolgokhoz! Ezt hívják megküzdéses lelki fejlődés katalizátornak. Amikor a trauma ahhoz kell, hogy tanuljunk belőle és többek legyünk általa.
Megakadás a trauma feldolgozásakor akkor tapasztalható, ha a környezet nem támogató, sőt, ha egyenesen visszarángat a traumába, emlékeztet rá. Mint egy alkoholista élettárs, aki folyton megveri a társát részegen. Vagy egy anyós, aki a válás után még visszajár zaklatni. Vagy egy vetélésnél az orvosok arra biztatják az anyát, hogy ne a fájdalmával foglalkozzon, hanem essen teherbe újra.
Kétféle módon lehet felismerni, ha valaki elakadt a traumávájval: folyamatosan ezzel foglalkozik, erről beszél; illetve amikor semmi jelét nem adja, hogy őt trauma érte és a napi teendőit gépként folytatja tovább, mintha mi sem történt volna.
Mind a két cselekvési metódus, vagyis a bagatelizálás és a túldramatizálás egy megakadt folyamatot jelez. Ha ezt valaki nem ismeri fel saját magában, akkor a környezet lehet a segítség, bár lehet, hogy a környezet is elszigetelődik addigra. Ezért érdemes önvizsgálatot tartani, és őszintének lenni saját magunkkal (mert kivel mással, ha magunkkal sem megy?), hogy mi lehet velünk a baj? Kell-e külső segítség? Hol akadt el a boldogságunk?
Hisz mindenkinek szüksége van a boldogabb életre, pláne saját magunknak!
