Már a film bevezető képkockáit látva is simán sírva tudok fakadni, például azon, ahogy a metrón utazó télapóruhás ember unatkozva olvassa az újságot, és mellette egy kisfiú nézi, majd egyszer csak óvatosan, szeretet teljesen, áhitattal megsimogatja a télapó vállát.
Ebben a filmben is minden szereplőnek saját története van, még a kutyának is, akárcsak az Igazából szerelemben. Mélyen gyökerező sorsokat, gyerekkori traumákat dolgoz fel, amit egy filmnek nem lenne szabad ilyen könnyed stílusban tennie! Elrontott sorsok, gyermekkorok, amik a filmben felszínre kerülnek, majd a végén nehezen, fájósan, de feloldódnak. Az emberi kapcsolatok minőségi ugrást vesznek, a korábban elkövetett bűnök megbocsátást nyernek, legalábbis azok, amiket meg lehet bocsátani még. Egy igazi családi film, ami egy olyan mindennapi családról szól, amilyen bárkinek lehet, hogy van.
Imádom a filmben, hogy minden pillanatban megértek valamit belőle. Például a családi kapcsolatokat, kötődéseket. Mint amikor a kisöcsi gondolatban megpróbálja megvédeni a bátyját egy kötekedő alaktól, de mire cselekedne már kiütik a tesóját és ő nem tud segíteni, pedig nagyon szereti a testvérét. Vagy amikor a szülők közel negyven év házasság után egyenként visszagondolnak a szép évekre együtt, ami hiányzik nekik, de mégis marják egymást a valóságban. Olyan gondolati torzítások játszanak főszerepet, ami bárki életét tönkre teheti. A zene is mindig rájátszik a lágy dallamokkal, amik ollyan szuggesztívek egész idő alatt, hogy a kezdeti képsoroktól egészen a záró képsorokig végig pötyög a könnyem. Biztosan szentimentális vagyok, de ez a film a hozzám hasonló szentimentális egyéneknek készült. Bevallom, azért látok mindig másik pillanatot a filmből, mert mindig másik pillanatban van zsepi a szememen, ahányszor újranézem.
